Első nap…

Pár hete kezdődött igazán, hogy R. “szétesett”, nem tudott figyelni a munkájára, az olyan rutin feladatok, amiket eddig játszi könnyedséggel oldott meg, most nagy koncentrálást és kihívást jelentettek. Folyton telefonált a barátainak, rokonainak vagy nekem, úgy is mondhatnám, hogy csak céltalanul bolyongott és “menekült” az élettől. Mindenki próbálta ellátni tanácsokkal, szépen, csúnyán, racionálisan. Mérnök ember lévén a racionalitás talaja a biztos pont a számára és most pont ezt veszítette el a lába alól. Eljutott odáig, hogy a múlt héten kiíratta magát a háziorvossal és szakorvosi segítség után kezdett járni, vagyis inkább a barátai intézték, akik már sajnos voltak ilyesmi szituációban. A “körzetünkben” rendelő magán doki nem volt épp szimpatikus, ezért más alternatívák után kezdett kutatni. A következő ajánlott orvos 110km-re lett volna és kettő hetente tudott volna vele foglalkozni, mikor már mindennapossá váltak azok a gondolatok, hogy kiugrik a harmadikról, mert már nem bírja tovább. Eljutottunk arra a pontra, hogy már az sem nyugtatta meg, hogy ott voltam vele és átöleltem, pedig előtte ez mindíg segített. Így hát a harmadik megoldás és ajánlott orvos mellett maradt/maradtunk, hogy az 50km-re levő korházba megy egy konzultációra. Ez tegnap reggel volt, de onnan már úgy jött haza, hogy összepakolta a cuccait és indult vissza befeküdni. Azt kell tudni, hogy mi nem élünk együtt, ezen okból már érthetővé fog válni, hogy miért is nem találkoztunk szerda este óta. Túl van az első ott töltött éjszakán, a doktornő szerint még pont időben érkezett a segítséghez. Nagyon félek, persze ezt neki nem mondhatom! Még most is a legnagyobb feladat számára az elmúlt 8 év illúziójának elengedése és elfogadni azt, hogy lenne/van aki szereti. Nem hisz magában! Tegnap felhívott, hogy elmondja mi is történt és, hogy most már rendbejön, jó volt hallani a hangját, de még így is iszonyúan aggódom. Ma már kétszer is beszéltünk, nem akarom ráerőltetni magam, de azt tudja, hogy bármikor kereshet. Ma azt is mondta, hogy jó hallani a hangom, persze én ettől elsírtam magam, de tudja, hogy ez csak azért van, mert minden ilyesfajta megnyilvánulása ajándék a számomra. Volt egy olyan gondolat, hogy holnap bemegyek hozzá, mert mondta, hogy örülne nekem, de közbe még “bejelentkezett” a cégtársa, a barátja aki pénteken bevitte a kórházba és még az anyukája is, szóval én már nem férnék bele igazán a repertoárba. Most hívott, hogy elmondja, hogy nem felejtett el és tudja, hogy mindenkinek csak problémát okozott azzal, hogy oda kell járkálni hozzá és meg kell próbálnia egyedül talpraállni ott a kórházi segítséggel. Még délután mondtam neki, hogy szerdán szabadnapos leszek, és akkor meglátogatom ha szeretné, nem felejtette el. Kicsit morbid és vicces és megható egyben amit még mondott, zuhanyzás közben rám gondolt, ezt szerintem nem kell bővebben kifelytenem. Talán nekem is jobban kéne hinnem abban, hogy legalább egy picit fontos vagyok a számára, mert azt tudom, hogy nem szerelmes, ezt elmondta, de talán még változhat ez az érzés benne! Kapott egy 0,25-ös Xanax-ot és valami hangulatjavítót, remélem nem ez miatt volt. Hétfőn kezdődik a tényleges kezelés, én hinni akarom, hogy képes rá és talpraáll! Voltam én is hasonló helyzetben, engem abból az akkori párom hozott vissza, szóval tudom, hogy most milyen nehéz is R.-nek, főleg úgy, hogy egy határozott és iszonyúan céltudatos ember valójában. De én a szívem legmélyén tudom, hogy legyőzi és remélem visszajön hozzám!